Home arrow Jegyzetek arrow Illúziók 2

  • HU
  • RO
  • EN
Home
Mi a Reiki ?
A Reiki 5 Alapelve
A Reiki fokozatai
A Kezelésekről
Tanfolyamokról
Táborok
Jegyzetek

Napi Bölcselet
Szemnek és Léleknek
Újdonságok
Könyvajanló
Fórum
Vendégkönyv
Keresés
Fotógaléria
Kapcsolatok
Linkek

   
PDF Nyomtatás E-mail
”Ha egyedüli gondolkodó vagy egy világban,
gondolataid a tieid vagy a világé?”



Úgy tartja a szóbeszéd, hogy egy nyilvános konferencián, egy híres tudós - egyesek szerint Bertrand Russell - megpróbálta elmagyarázni a hallgatóságnak, hogyan kering a Földgolyó a Nap körül és ez utóbbi pedig a galaxis középpontja körül. Az előadás végén egy idős nénike odament az előadóhoz és így szólt: “Fiatalember, mindaz amit elmondott nekünk egy nagy hazugság. Mindenki jól tudja hogy a Föld lapos, mint egy tányér és egy teknősbéka hátán fekszik.” Russell, az idős hölgy korára való tekintettel, tiszteletteljes hangon megkérdezte: “És a teknősbéka min áll?”. Mire a néni:”Nagyon okos, fiatalember; hát egy sor másik teknősbékán, egyik a másik hátán.”

Ennek az idős hölgynek az életében nem volt hely egy gömbölyű Föld számára. De ettől eltekintve ugyanúgy élte mindennapjait mint bárki más, és életének minden kihívására, jelenségére létezett egy ésszerű magyarázat, amely tökéletesen beilleszkedett ebbe a “lapos” világképbe. Az ő személyes valósága azonban egy lényeges dologban teljesen különbözött attól a valóságtól, amit az emberek ma megcáfolhatatlan tényként fogadnak el.

De létezik-e egy változatlan igazság, egy örökérvényű hivatkozási pont?

Jelenleg legalább két olyan világvallás létezik, mely szerint mindazok, akik nem ezt a vallást gyakorolják és nem ennek az istenében hisznek, a pokolra jutnak. És, mivel senki nem gyakorol egyszerre két vallást, ez azt jelenti, hogy mindannyian a pokolra jutunk.
Vagy mégsem?

Lehetséges – esetleg - hogy számtalan, de egyidejűleg érvényes valóság is létezik?

Úgy tartják, a többség diktálja az elfogadott igazságot. Más szóval, a többség által elfogadott igazság képezi az egyetemes valóságot/igazságot. Ha ez igaz, akkor viszont három problémával találjuk szembe magunkat. Az első időbeli: az emberiség történelme folyamán a többség által igaznak vélt valóság rengeteget változott, így azért, amit ma magától értetődőnek tartunk, 500 évvel ezelőtt a máglyahalált kockáztattuk volna. A második térbeli: a világ egyik pontján természetesnek tartott dolog börtönbüntetéssel kecsegtet egy másik helyen. A harmadik problémát pedig egy a tudományok világából származó poén írja le találóan: egy tudományos elmélet megtámadhatatlanul igaz mindaddig, amíg megjelenik egy személy, aki nem ismeri ezt az elméletet és bebizonyítja ennek az ellenkezőjét.

Ha egymillió autóból mindössze csak egy romlik el, azt mondhatjuk ez egy jól sikerült sorozat. De a hibás példány tulajdonosa számára a 999.999 boldog ügyfél továbbra is mellékes tény marad.
Gyakran használjuk a valóság leírására a matematikai átlagot. Az érdekessége az, hogy gyakran maguk a statisztikusok tartják hamis mutatónak. Ha egy ember +150 Celsius fokon melegszik, míg egy másik -120 fokon didereg, akkor átlagban mindkettőjüknek jól megy sora a kellemes +15 Celsius fokon. De valójában az egyik porrá égett, a másik pedig megfagyott. Nyugodjanak békében mindketten !

De térjünk csak vissza Russellhez és a nénikéhez. Külső megfigyelőként azt mondhatjuk, mindketten egy valóság részesei. De ugyanúgy érzékelik mindketten? És ha nem, attól még ez egy és ugyanaz a valóság?

A kvantummechanika határozatlansági elve alapján nem ismerhetjük egyszerre egy részecske helyét és sebességét. Ha meghatározod a részecske pozícióját, nem határozhatod meg a sebességet, ha pedig határoztad a sebességét, nem tudod azonosítani a pontos helyzetét. A részecske mindig van valahol, és mindig van sebessége. Ez a valóság. De mondhatjuk egyetemesen érvényesnek mindaddig, amíg nem ismerjük teljességében?

Mondhatjuk, hogy a valóság az, amit látunk. De ebben az esetben az első akadály amivel akaratlanul is szembetaláljuk magunkat az a látószervünk szubjektivitása - szubjektivitás, amit rengeteg teszttel igazoltak már. Ezen kívül pedig nagyon sok, számunkra láthatatlan dolog is része a valóságnak, mint például az elektromos áram, vagy az ultraibolya sugárzás. És nem utolsó sorban rengeteg olyan dolog is létezik, amit nem vagyunk hajlandóak elfogadni, még akkor sem, ha saját szemünkkel látjuk. Mint abban a kis történetben, amelyben egy kisgyerek édesanyjával meglátogatják az állatkertet: a zsiráf ketrece előtt megállva és a hosszú nyakú állatot megpillantva a gyerek felkiált: “Ilyen állat nincs is!”

Valóság-keresésünk közben megpróbálhatunk túllépni érzékszerveinken, hogy az értelmünkre támaszkodjunk “a józan ész elve” alapján. Mint a “többség” és “az átlag” elveinek is, ennek az elvnek is megvan az az előnye, hogy korlátozza a végletekbe való esés kockázatát. Hiányai mégis jelentősek. Vegyük a következő példát: “Egy BMW 6 óra 30 perckor indul Kolozsvárról Tordára, egy állandó 80 km/óra sebességgel közlekedve. Tíz perccel később egy Dacia indul Tordáról Kolozsvárra, 50 km/órás sebességgel. Tudva, hogy a Kolozsvár és Torda közti távolság 30 km, számoljuk ki hogy a két autó vezetője közül melyik az idősebb és mennyivel.” Azaz, az értelmünk segítségével levont következtetések jelentősen függnek a kiinduló feltevésektől.

A valóságot megpróbálhatjuk leírni intuitív módon is. De úgy gondolom, ezen az úton még nehezebb lesz közös nevezőket találni mindaddig, míg minden ember másképpen éli meg életét, személyi szűrőjén keresztül fogja fel az őt körülvevő világot.

És akkor hol a valóság? Vajon végtelen sok valóság létezne egyszerre?

Vagy létezik egy “abszolút valóság” ezeken a szubjektív valóságokon túl? Az “abszolút jó”, az “abszolút igazság” valósága?

Vélhetjük úgy, hogy pont ez a szubjektív valóságok végtelen sokasága képezi azt, amit objektív, egyetemes valóságnak nevezünk. És ekkor két eshetőség áll fenn számunkra:
Egy: nem vagyunk képesek túllépni személyes, szubjektív valóság-képzetünkön, hogy eljussunk az objektív valóságba. Azaz nem vagyunk képesek felfogni az objektív valóságot, így számunkra semmi jelentősége nincs, akárcsak a teknősbékás néninek.
Kettő: meg tudjuk haladni személyes valóság-képzetünket, eljutva így az egyetemes valósághoz. De ez nem azt jelentené vajon, hogy ez az egyetemes valóság válik a mi szubjektív valóságunkká? Vagy, ahogy Constantin Noica neves filozófus kérdezné: ”Ha egyedüli gondolkodó vagy egy világban, gondolataid a tieid vagy a világé?”.
 
 
Copyright © www.reikitraditional.ro